Fogadjunk, hogy a cím alapján mindjárt arra teccenek gondolni, hogy a cikkben majd jól megmagyarázzuk, melyek az evolúció elméletének gyönge pontjai, vagy mennyire képtelenség a természetes kiválasztódás - nyilvánvalóan létező - mechanizmusára egy egész ideológiát felépíteni, mely magyarázatot kíván adni, hogyan lett az ősrobbanásból ember. Jóllehet ez utóbbi valóban képtelenség, nagyobb, mintha a newtoni mechanika képleteit a hatókörüktől távol, a kozmológia, vagy a szubatomi világ folyamataira kívánnánk alkalmazni, most mégsem fikázni fogjuk a látható világegyetem fejlődéséről szóló elméleteket, hanem elragadtatván ennek a fejlődésnek a beláthatatlan mértékétől, mélységétől és szépségétől, a teremtés evolúciójának nagyon rövid históriáját vetjük bitekbe, az Evangélium fényében, igyekezvén kerülni sok évszázados terminus technicusokat.  

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer, 13,7 milliárd évvel ezelőtt egy parányi, energiával telt, fluktuáló mező. Ez egyszercsak, valamiért, a másodpercnek egy olyan törtrésze alatt, mint mondjuk egy egész emberi életben egy sóhajtás, akkora méretűvé pattant, hogy a benne később megjelent fénynek - aki pedig egész jól tudja szedni a lábát -, sok sok milliárd évébe telik eljutni az egyik végéből a másikba. Ez a zsizsegő energiamező néhány tucat, vagy talán még kevesebb féle, kis, egyforma elemi részecskévé csomósodott össze. De nem ám csak úgy akárhogy. A csomósodásnak és zsizsegésnek olyan szabályai voltak, hogy ez a sok kis, egyforma elemi részecske galaxisokká, csillagokká, bolygókká állt össze. Legalább az egyik ilyen bolygón pedig az anyag nagyon furcsa rendeződésbe kezdett, olyan struktúrákba szerveződött, amelyek egyformák, de nem teljesen egyformák, keletkeznek, fejlődnek majd elpusztulnak, de képesek önmagukat, pontosabban magukhoz többé-kevésbbé hasonló utódokat reprodukálni. Ezeket a struktúrákat úgy hívjuk hogy baktériumok, fák, halak, madarak, lovak, emberek. Egészen hihetetlen komplexitás jött létre néhány egyforma, kicsi elemi részecskékből. A komplexitás csúcspontján pedig egy olyan dolog jelent meg, amit úgy nevezhetünk, hogy személyesség és a kapcsolat képessége. Olyan lények járkálnak e bolygón, akik képesek viszonyba kerülni önmagukkal, egymással és az egész körülöttük levő világgal. Az alapvető és természetes állapota ezeknek a lényeknek az volna, hogy megrendülten, ámulattal járjanak-keljenek a világban, hiszen bárhova tekintenek, lélegzet elállító komplexitást és gyönyörűséget találnak. Valami mégis elromlott. Az emberek figyelmét a valami elterelte. A sok ámulatba ejtő dolog mellett ugyanis egy sereg megoldhatatlan ellentmondásra is találtak. Hogy mást ne említsünk, a minden ellentmondások leghomályosabbikát: a minden szépség feltartóztathatatlan mulandóságát, minden komplexitás elkerülhetetlen leépülését. A gyönyörűségben és a személyességben való elmerülés helyett elkezdtek elégedetlenkedni, sikertelenül próbálván a maguk erejéből feloldani az ellentmondásokat, egyre pocsékabbul érezték magukat, és harcolni kezdtek mindennel és mindenkivel. Ez a sötétben és kínok között töltött vergődés lett az alap-állapotuk, ez lett a természetes, nem emlékeztek már az ámulatra (legfeljebb álmukban suhant át nagy ritkán, vagy néhány - művésznek nevezett - emberpéldány borzongott össze pár pillanatra) és nem is tudtak, végül már nem is akartak elképzelni mást. Ekkor ezek a reményvesztett emberek üzenetet kaptak. Az üzenet úgy szól, hogy létezik Valaki, egy Személy, akinek legfőbb tulajdonsága a komplexitás végtelensége, vagyis a határtalan személyesség. És ez a Valaki akarta azt, hogy a zsizsegő energia mezők, a néhány féle, egyforma kis elemi részecske olyan komplexitásokká álljon össze, akik képesek kapcsolatba lépni Vele, a végtelen és teljes komplexitásal és személyeséggel. Ezt az üzenetet pedig egy ember által adta tudtára az összes embernek, egy olyan ember által, aki ugyanúgy véges és megszámlálható mennyiségű protonból, neutronból és elektronból állt, mint a többi ember, mégis az Ő végtelen személyességét is teljes egészében magában hordozta. Ez az ember, akit Jézus Krisztusnak hívtak, tudtára adta az embereknek, hogy ők is beléphetnek a kapcsolatba, viszonyba kerülhetnek a végtelen személyiséggel. Meghívta őket arra, hogy újból és igaziból ámulattal és megrendülve járják útjukat. Tudtukra adta, hogy a mulandóság, a véges voltunkból fakadó törékenység, esetlegesség és esendőség, nem sorscsapás és a feneketlen rossz maga, hanem valami rejtélyes módon éppen ezek kínálnak lehetőséget arra, hogy akik ezt akarják, akik a kapcsolatba belépnek, a véges voltuk ellenére is a végtelennel lehessenek személyes kapcsolatban. És hogy a mindeneket kigondoló, alkotó, végtelen teljesség totális, személyes figyelmének gesztusát megjelenítse az anyagi világban, nem csak hírnökként adott hírt minderről, hanem fenékig belemerült az embereket valaha terhelhető minden ellentmondásba, kínba, tehetetlenségbe és nyomorúságba, és engedte, hogy a mindez iránt értetlenek elvegyék az életét, azért, hogy a végtelen személyességbe belépés kapujaként, és útjaként itt maradhasson mindazok számára, akik kimondanak akárcsak egy bármilyen gyöngécske és gyámoltalan igent erre a meghívásra.

Az Örömhír, az Evangélium azokban foganhat meg, akik rádöbbennek, hogy a leépülést és elmúlást nem enyhítheti az, ha teljes erővel próbálnak biztosítékokat gyűjteni önmaguk számára, mert ez nem lehet sikeres. Az egyetlen lehetőségünk, hogy a rettegő önmagukba zárkózás, a hedonizmus, vagy platonizmus hiábavaló önmegmentése helyett belépünk a személyességbe. A belépés a végtelen személyességgel való kapcsolatra mindenkinek a számára felkínáltatik, de senkinek a számára sem kötelező. Az ember valódi szabadsága ebben áll, hogy erre a meghívásra a maga módján adjon választ. A világot uraló liberális doktrína retteg a személyességtől, a személyességbe való belépéstől. Próbál mindent megtenni, hogy ez a lehetőség, e meghívás ne legyen elérhető, torzuljon el, amennyire csak lehet. A végtelen személyesség arra hív, hogy hagyj fel azzal, hogy a feloldhatatlan ellentmondásokat magad próbálod megoldani, lépj ki bezárkózott önmagadból, lépj kapcsolatba Vele, alakuljunk, formálódjunk együtt. Ebben - az egy irányban a végtelenre nyitott kapcsolatban - az ember által megtapasztalható személyes interakció minden formája egyszerre benne van. Ez a végtelen személyességet hordozó személlyel való szerelem, barátság, gyermeki bizalom és féltő gondoskodás, egyszerre és mindkét irányban, ez tánc, harc, spontaneitás, játék, ez kölcsönös és közös alakulás. A megoldhatatlan ellentmondások nem oldódnak meg, de meghaladóknak a személyességben.