Érzékelhetően létezik egy erő, egy folyamat, ami minden módon azon dolgozik, hogy Isten örömhíre ne valósuljon meg. A mi személyes életünkben sem, és együtt, mint globális emberi közösségnek a számára sem. Itt rögtön akadnak majd sokan, akik most megmosolyognak és a ködös összeesküvés elméletekben suttogva és borzongva hívők táborába utalnak, akik képtelenek az alapvető természeti törvényeknek a szociológia és a társadalomtudományok által tárgyalt összefüggéseiig felpezsgő törvényszerűségeknek látni az emberi történelmet. Pedig a harc, a teljességre törekvés és a visszahúzó erők csatája az életünk egyik legalapvetőbb folyamata. Látott már valaki irodalmi művet, gyermekmesét, vagy akár hollywoodi filmet, ami nem erről beszél, amiben nincs egy erre visszavezethető konfliktus? Akad valaki a kedves olvasók között, aki nem tapasztalta ezt a harcot a saját belső életében, minden döntéshelyzetben, kétségben, vívódásban? Miért van mégis, hogyha valaki ennek kézzelfogható megnyilvánulásait szóba hozza a világtörténelem alakulásában, akkor az nevetni való idióta, tudománytalan hőbörgő, és politikailag végképp nem korrekt, valószínűleg súlyosan kirekesztő is.

Nem lehetséges, hogy azért van ez így, mert az erről való diskurzus műveleti területen zajlik? És nem csak hogy ott van, hanem éppen az egyik stratégiai fegyver működését érinti, mely nem más, mint magának a harcnak a láthatatlanná tétele. Ha a harc létezéséről csak az egyik félnek van tudomása, akkor a másik fél tökéletesen esélytelen. Amíg Leeuwenhoek nem pillantotta meg mikroszkópjával az a baktériumokat, esélyünk sem volt, hogy a Fleming által megtalált penicillinnel védekezzünk ellenük.

A harcról beszélni, a gonosz munkáját szóba hozni tilalmas dolog. Istenről – a létezését feltéve, de meg nem engedve – még csak-csak lehet beszélni bizonyos kereteket betartva, de aki a gonosz, az ördög létezését említi, az végképp csak középkori babonák nevetséges áldozata lehet. Pedig a Biblia és Jézustól kapott tanítás egyértelmű ebben a kérdésben. Épp ezért a keresztény egyházak tanítása szerint is a gonosz létező személy. Ennek ellenére a fent említett dezinformáció olyan sikeres és alapos volt, hogy a magukat egyházakhoz tartozónak valló emberek nem elhanyagolható része is úgy gondolja, hogy a sátán létezése, minimum bizonytalan dolog, és értelmezés kérdése, hogy a lefelé húzó nehézkedésünk kivetítése-e, avagy csak a jó hiánya, egyszóval nem feltétlenül kell úgy vélnünk, hogy létező, akarattal bíró teremtényként gondoljunk rá. A hazugság atyjaként a rejtőzködés és a mimikri mestere is.

Célkeresztjében a hit és a kereszténység. Módszertanilag nagyon hasonló, szörnyű, többlépcsős forgatókönyvet valósított meg a nácizmus a zsidókkal és más „nem árja fajokkal” szemben: sztereotípiák kialakítása, a célcsoport rágalmazása, társadalmi szerepük marginalizálása, a célcsoport kriminalizálása, majd nyílt üldözése. Utóbbi szerencsére véget ért, és lehet is beszélni róla. A hívőkkel és a keresztény egyházakkal (elsősorban a Katolikussal) kapcsolatban hasonló, globális folyamat figyelhető meg. Igaz, még csak a 3-4. lépésnél tartunk (marginalizálás, kriminalizálás), viszont „komoly” helyeken nem lehet erről a jelenségről beszélni. Az „értéksemlegesség nevében” kiközösítés az osztályrésze mindazoknak, akik nem akarnak csatlakozni a „keresztényfóbiához”. A konkrét agresszióig a felvilágosult nyugat még nem jutott el, legfeljebb látványosan közömbös a világ más részein megnyilvánuló nyílt keresztényüldözéssel szemben. Az EU 27 külügyminisztere 2011. január 31-én nem tudott megegyezni abban, hogy a vallásüldözés áldozatai között a többi vallások mellett külön hivatkozzon a keresztényekre is, jóllehet a világban (elsősorban a közel és távol-keleten) a vallásüldözés áldozatainak 70%-a keresztény. Ez annak a következménye, hogy az első 2-3 lépésen már túl vagyunk: 1 sztereotípiák: a keresztények ostobák, tudományellenesek, képmutatók, önteltek. A katolikusokra különösen „jellemző” a szexualitásellenesség és a neurotikus bűntudat. A Katolikus Egyház nőellenes, ókonzervatív, diktatórikus, a klérus elfojtja a nemiségét,  homoszexuális vagy pedofil. 2. rágalmazás: a keresztények szűk látókörűek, intoleránsak, gyűlölködőek, bigottak, igazságtalanok, az emberi méltóságra és szabadságra veszélyesek, kirekesztőek, homofóbok, reakciósok, rosszindulatúak. Ezért jogos a 3. lépés, a marginalizálás, beterelni az összes ilyet a templomokba, rájuk zárni az ajtót, hogy ne veszélyeztessék a szabadság kivirágzását, ne fertőzzék a közéletet, és ne befolyásolják az ártatlan gyermekek lelkét és szellemét. A „relativizmus diktatúrájának” hatékonyságát még Joszif Visszarionovics Sztálin, vagy Kim Ir Szen is megirigyelheti. Persze, hiszen ennek jelenleg nincs szüksége a közvetlen, nyílt terrorra. A hívő keresztények közül sokan gondolják úgy, hogy ez az üldözés szükségszerű, és magában rejti egy megtisztulás lehetőségét, hogy az egyházat alkotók zöme ne „vasárnapi keresztény” legyen, hanem Krisztust magára öltött tanítvány.

Ma még valószínűleg nem tudható pontosan, mivé növi ki magát korunk mérgező leheletű hydrája a nemzetközi és globális média, de azért ami ma látszik, már az is elég ijesztő. Egyrészt látszólag egymással nagyrészt kapcsolatban sem álló, szabad és független sajtómunkások milliói alakítják, igaz ez a látszat azért sokat homályosult pl. Udo Ulfkotte könyvének megjelenése óta. Ennek ellenére, olyan mintha önálló öntudatra ébredt volna. Akinek módja van olyan híradásokat befogadni a média közvetítésével, melyek témájával kapcsolatban pontos ismeretei vannak, az kivétel nélkül azt kell, hogy tapasztalja, hogy legjobb esetben is a téma lényegét tökéletesen félreértik, félreinterpretálják, de nagyobb részt egy teljesen manipulált hazugsághalmazt injektálnak a hírvilág digitális terébe, melyet a média további csomósodási gócpontjai saját felfogásuk és tetszésük szerint tovább színeznek, vágnak, toldanak, kommentálnak és adnak tovább. Az egész valami egységes organizmusként viselkedik. Vannak kegyeltjei és kegyvesztettjei, kedvenc, kötelező és agyonhallgatott (kimondhatatlan) témái, egységes modora, hanghordozása, és egy fajta tévedhetetlenség és megfellebbezhetetlenség lengi be. Akire ráköpi mérges nyálát, annak semmi esélye nincs. Ha próbál ellentmondani, magyarázkodik, ha hallgat, akkor beismer, ha érvel, akkor pedig tudomást sem vesznek róla. Az a félelmetes benne, hogy nem lehet tudni, honnan az öntudata. Nem lehet tudni, hogy a hatalma honnan van. Ha akarja, 12 ember halála miatt több millió embert irányít az utcára, ha akarja több ezer ember halála miatt egy sem megy ki. Ha akarja, rámutat valakire, akit néhány nap alatt az öngyilkosságba zaklatnak. Nem lehet tudni, hogy ki áll mögötte. Illetve persze, hogy lehet tudni. Csak nem lehet megnevezni. Annak akaratát teljesíti, akit Jézus több alkalommal is így nevezett „a világ fejedelme”.