Álljon itt bevezetőként az Evangélium üzenetével szembeni értetlenség legfontosabb általunk vélt okainak rövid összefoglalása, melyekről e blog további részein igyekszünk részletesebben is elgondolkozgatni. Utóbbi gyakorító képző használatával arra igyekeztünk utalni, hogy mindezt nem tudományos alapossággal, módszerekkel és stílussal, és nem a tudományos szempontból vett teljesség igényével tesszük, ezek mindössze szubjektív töprengéseink, melyeket a fent említett értetlenséggel szembeni értetlenségünk és szomorúságunk miatt nem tudunk magunkban tartani.

Azoknak a jelentős része, akik elutasítják az Evangéliumot, vagy hagyják, hogy az „hidegen hagyja őket” egyszerűen nincsenek a döntéshez szükséges információk birtokában, valójában nem azt utasítják el, hanem valami torzképet, ami sok generáció alatt, sokféle szellemi és hatalmi irányzat által rajzoltatott elébük, vagy amit ők maguk tovább festettek maga-maguknak, hogy ne kelljen energiát befektetni, ami elkerülhetetlen volna, ha engednének a benne foglalt meghívásnak.

Az Evangélium a rejtekben valósul meg. Egy nagyon intim kapcsolat kibomlása az egyes ember és a világot teremtő Isten között. Más logikára épül, mint amiben zakatolunk, amit tanítanak, mint amelynek törvényei szerint a társadalmak működnek, és végképp más szinten valósul meg, mint a mindenkori, éppen aktuális, divatos és trendi világlátás, a hiedelmek és „értékek” rendszere, melyek összefüggéseire a kor embere a biztonság érzetéhez és eligazodásához szükséges modelljét alapozza. Ezért nagyon ritkán, és csak mint egy „álruhában” találkozunk vele az iskolában, a tv-ben, az újságokban, a közéletben és a közbeszédben. Emberi esélylatolgatás szerint, aki csak ezekben a terekben mozog, annak nagyon figyelmesnek, vagy szerencsésnek kell lennie, hogy gyanút foghasson: itt valami van. Szerencsére Isten elébe megy annak, aki akár csak a legbátortalanabb lépést is megteszi felé.

Isten az egyetlen erő világunkban, aki nem igyekszik tankokkal, vegyi és információs fegyverekkel uralma alá hajtani minket, aki semmilyen esetben sem tesz olyat, nem állít olyan helyzet elé minket, hogy az egyetlen alapvető kérdésben fennálló szabadságunkat csorbítsa. Nem könnyű ezt felfogni, mert mi természetünknél fogva főként magunkkal vagyok elfoglalva, és igazán kevesek és kevéssé érdekelnek azon felül, amiben anyagi, érzelmi, vagy lelki hasznunkra lehetnek, ezért nehéz elképzelnünk, hogy Isten számára mi emberek igazán fontosak vagyunk, méghozzá nem mint szabadságuktól megfosztott alattvalók, hanem mint partnerek. Az Evangélium lényege, a meghívás a kapcsolatra, mely természete szerint az önkéntességre és a szabadsága épül. Nem nehéz elereszteni a fülünk mellett Isten tapintatos kopogását a világnagy lármában.

Nem lehetséges mellesleg befogadni az Örömhírt, sokad-sorban beépíteni az élet egyéb kulisszái közé, csak „radikálisan tud működni”. Nem a mi művünk, hiszen mi csak válaszolunk, mégis döntést igényel, és szünet nélküli intellektuális, lelki, és fizikai munkával jár. A teljes ember mivoltunkra szükség van, néha az érzelmeink ragadnak el, máskor az értelmünk ujjong, sokszor pedig az akaratunk és hűségünk van megdolgoztatva. Közelebb áll a lehetetlenhez, mint a magától értetődőhöz.

A keresztények nagyobb része sem érti és éli az Evangéliumot, és ezért példájuk elrettentő hatású. Ez valószínűleg az egyik legsúlyosabb, és legtragikusabb ok. Sokan csak tradícióból, családi, történelmi, kulturális okokból, vagy különféle egzisztenciális és lelki „haszonlesésből” tagjai az egyházaknak, anélkül hogy az Evangéliumban megfogalmazódó meghívás lényegét igazán megérteni és megvalósítani tudnák vagy akarnák. Az ő példájukon keresztül áramlik a világba talán a legmérgezőbb formában a távoli, szolgáltató isten képe. Ezen isten fő dolga, hogy azok számára, akik a „rendesség és erkölcsösség” tekintetében elérik a saját maguk teljesítménye alapján, saját maguk értékelése által meghatározott minimum ponthatárt, rendelkezésre álljon és füttyentésre (bocsánat, imára) előugorva segítse őket a céljaik megvalósításában, és hárítsa el útjukból az akadályokat, veszélyeket és bajokat, melyek méltán érik a többieket. Az így gondolkodó és cselekvő „keresztény” vajon mit szólna, ha a szerelme egyszer-kétszer hetente, vagy havonta feltűnne az életében elmondaná hogy az éppen aktuális projektjében hol van szükség segítségre, majd a feladat kiadását követően becsapná maga mögött az ajtót és távozna? Ők pedig éppen ezt teszik Istennel, és azt sugallják másoknak, hogy ez így van rendjén.

Több száz éve totális dezinformáció és agymosás zajlik. A „felvilágosodás” óta tartó folyamatban majdnem minden „nyugati” meghatározó szellemi irányzat, izmus, politikai berendezkedés alapjaiban és működésében egy markáns, közös pontot lehet megfigyelni: a kereszténység gondolatának mellőzését, tagadását, ignorálását, elferdítését. Mindegyik „keresztes háborút” folytatott a kereszténységgel szemben a „felvilágosult szellem”, a tudomány, a humanizmus, az ősi árja faj, vagy a munkásosztály nevében, brutalitással, üldözéssel, megbélyegzéssel, nevetségessé tétellel, végtelenül rafinált dezinformációval. Alaposabban vizsgálva a fenti folyamatok megjelenésének részleteit egy tudatos stratégia mintázata rajzolódik elénk, ahogy az ellehetetlenítéshez használt eszközök megjelentek térben és időben, másként nyugat és kelet Európában, másként az újkorban, a legújabb korban és a mai, a történészek által még névvel el sem látott digitális világban. Nagyobb brutalitásra ott volt szükség, ahol az eleven hit mélyebben átszőtte az egyének és közösségek életét, ám manapság a többség lelki immunrendszerének sikeres kipusztítása meghozta azt a kényelmes korszakot, hogy a tömegek fejébe az agymosó vírus segítségével tetszés szerinti DNS program bejuttatható, az alanyok legkisebb gyanakvása, vagy ellenállása nélkül, tekintet nélkül arra is, hogy azok egyébként intellektuális szempontból mennyire számítanak felvértezettnek. E beépített kód egyik eleme például, hogy a fenti mondatok olvasása során a fejekben azonnal megszólal egy hangos vészberregő, és kigyullad egy nagy piros lámpa ezzel a felirattal: VIGYÁZZ, ÖSSZEESKÜVÉS ELMÉLET!