A világban jelenlevő rengeteg rossz bizonyítja: Isten vagy nem mindenható (nem tudja elkerülni, megszüntetni), vagy nem jó (nem akarja elhárítani), vagy nem létezik.

Ezt mondják. Hosszasan fejtegetik, – intellektuális kikupáltság függvényében összetettebb, vagy egyszerűbb gondolatmenetekkel és példákkal illusztrálva – hogy HA Isten ezekkel és ezekkel az attribútumokkal rendelkezik, akkor miért nem képes elkerülni, megakadályozni, kisebbíteni, miért nem tudja (akarja?) a híres szabad akarat és az ebből fakadó szenvedés arányát jobban optimalizálni, behangolni, akár a szabad akarat valamelyes megnyirbálásával vagy, hogy – amennyiben egyáltalán létezik a természeti törvények determináltsága alá nem eső szabad akarat – megér-e ez ennyi áldozatot, képvisel-e annyi értéket, ami felmenti Istent az alól, hogy nem avatkozik be, vagy nem gondolta át még az elején alaposabban, mert az teljesen világos, hogy ezt az egészet meg lehetett volna úszni kevesebb bajjal, szenvedéssel, hiszen ezt még ők – ezen gondolatmenetek nem mindenható és örökkévaló megalkotói – is világosan átlátják, és korlátozott agyi kapacitásuk és véges idejük ellenére is tudtak volna olyat kreálni, ami nem lenne ennyire szenvedésekkel, fájdalmakkal és nyomorúsággal teli, azaz amiben mindebből a sok rosszból valamennyivel biztosan kevesebb lenne.   

Ez most komoly??? Ezek logikailag kikezdhetetlen dolgok – válaszolják –, igen, ez komoly.  (A vicc szerint: „Akkor jó, mert viccnek durva lett volna”). Mielőtt azonban nevetnénk, vagy sírnánk, érdemes lenne eltöprengeni azon, hogyan lehet, hogy teljesen természetes, hogy minderről így gondolkodunk, sőt, hogyan lehet, hogy ez a kérdésfelvetés az egyedül természetes. Hát, izé, … ez most hosszú lesz, tán hosszabb, mint egy Tölgyessy féle átfogó elemzés lite. Akit egy kicsit is foglalkoztat a kérdés, azért bíztatom, hogy folytassa tovább, ígérem, beleteszem szívem, lelkem, eszem, aztán lássuk meg együtt, mire lett elég alábbi teozofizálgatásunk.  

Magánvéleményem szerint minderről elsősorban Krisztus követői, a hívők tehetnek, a keresztény egyházak tagjai, a legutolsóktól a legelsőkig. Nem tükröződik rajtuk eléggé, tetteiken, szavaikon az Örömhír, nem jelenítik meg azt nyilvánvaló erővel. A túlnyomó többségükről nem sugárzik csendesen, de félreismerhetetlenül, hogy minden külső töredékesség, belső kínnal terheltség mellett és ellenére, egy teljes lényüket betöltő kapcsolatban élnek, és így könnyen lehetővé teszik sokak számára, hogy teljes joggal matekoljanak azon, hogyan lehetne legalább egy kicsivel kevesebb szenvedéssel összerakni ezt az életet. Mik is a főbb problémák ezzel a gondolatmenettel?

Először és legfőképpen, hogy nem elegáns. Ne tessenek megbotránkozni, vagy csodálkozni, ugyan honnan vettük az elegancia és a szépség fogalmát, ha nem a minket körülvevő univerzumból? Akármilyen irányban mélyedünk a világba, a tudományok bármely ágában megyünk el a megismerés éppen lehetséges határáig, mindenütt lélegzetelállító finomság, precízség, „célszerűség” és nagyszerűség tárul fel, akár az evolúció összes "zsákutcáját" és vargabetűjét is beleértve. A fizika törvényei, a mindenség analóg számítógépén „potméterrel behangolt” több, mint 150 olyan jelenleg ismert fizikai összefüggés, mérték, vagy „állandó” (gravitációs állandó, Planck állandó, Bohr sugár, fénysebesség, stb.), melyek többségében, ha azok mértéke, vagy pontossága 0.00001 %-al eltérne a jelenlegitől, a világunk a mai formájában - benne az élettel és az emberrel -, nem jött volna létre az ősrobbanás „hamujából” (tudom, nem hamu, de ennyi költőiséget tessenek megbocsájtani egy nem természettudományos blogon). És akkor nem is kezdtünk még beszélni a biodiverzitásról, az élővilág elképesztő csodáiról, vagy legalábbis hely hiányában nem folytatjuk ezt. A világegyetem tehát lenyűgözően ketyeg, mint a Schaffhausen, csak pont a benne feltűnt ember érzi magát pocsékul, értetlenül bámulva maga elé? Kifulladt a teremtés harmóniája, önszabályozása és eleganciája? Itt fogyott el a jóisten puskapora? Bíztató kezdés után (13 813 644 000 évig egész jól alakult), az utolsó néhány ezer évben elvétette a számításokat, oszt schiefgegangen az egész? Nem lehet, hogy csak mi erőltetjük, hogy az édenkertet ábrázoló puzzle darabjaiból mindenáron a Bábel tornyát próbáljuk kirakni, és csodálkozunk, ha nem megy?  Az Evangélium – szinte hihetetlen – üzenete szinkronban van ezzel a nagyszerűséggel és eleganciával. Isten a véges, és korlátok között vergődő teremtményeit végtelen szeretetből meghívja a maga teljességébe, akként, hogy Ő maga pedig kicsivé lesz, vállalja a végességet, szenvedést és kockázatot. Márpedig az Evangéliumban nem kevesebbről van szó. Ha valami, akkor ez elegáns.

Eközben mi a végtelen és mindenható Istentől azt várjuk, kívánjuk, hogy legyen a világunkban valamennyivel kevesebb szenvedés és rossz? Ha belegondolunk, már az alapállásban van valami egetverően szánalmas, béna és negatív megközelítés. Azt kérjük a Mindenhatótól, hogy legyen kevesebb valamiből, ami minket zavar a mi dolgainkban, pedig valójában akarhatnánk akármit, amit csak el tudunk képzelni, sőt, rádöbbenhetnénk, hogy olyasmit kínál nekünk, amit el sem bírunk képzelni. Ehhez mindössze csak arra volna szükség, hogy az iménti mi fogalmát kiterjesztve engedjük be oda Istent is. Számtalan mese, irodalmi mű és „három kívánságos” vicc dolgozza fel ezt a szituációt. (Pl.: Etióp kisgyerek kifogja az aranyhalat. Az aranyhal: -Teljesítem három...-nyam-nyam-nyam).

Azután az sem zavarja az ezen tépelődőket, hogy a „rossz” meglehetősen relatív fogalom (hasonlóan majdnem minden máshoz), és hogy ember voltunk egyik alap tapasztalata, hogy a „rossz érzékelése” egyik kitörölhetetlen sajátosságunk ebben a világban, annak abszolút mértékétől valójában függetlenül, azaz az egyes emberek „rossz jelző” berendezése igencsak széles skálán mozogva eltérhet egymástól, sőt ugyanazon ember „rosszaság bejelzési” szintje is rendkívüli mértékben átkalibrálható tetszőleges irányban, a külső körülmények megváltoztatásával, lásd pl. a „Koldus és királyfi” történetek bármely változatát. Az Isten léte ellen hadba indulók természetesen ilyenkor az olyan rosszakat szokták elővenni, mint a terrorizmus, ártatlanok és főleg kisgyermekek szenvedése és más hasonlók, melyeket Isten minimum megenged, és amiket ők biztosan el tudtak volna kerülni, ha isten szerepére kérték volna fel őket.

Rendben, gondoljuk tovább kissé. Megszüntetjük a gyermekek szenvedését. De ott vannak pl. a fogyatékkal születettek, ezt is eltöröljük, miután legfőbb rosszá lesz az enyhébb diszkalkulia, melynek felszámolását követően a botfülűek mély szenvedéseket élnek át, hogy kimaradnak a zenék élvezetéből, és miután már ők is gyönyörködve hallgatják Schönberg muzsikáját, sokan vádlón tekintenek Istenre, mert nem értenek minden egyes elemet Grigorij Perelman levezetésében a Poincaré hipotézis bizonyítása során. És miért ne folytathatnánk akármeddig? Ez – bár ne vitassuk, hogy logikailag „hibátlan” –  most kissé szándékoltan lett szarkasztikus, hogy vegyük észre, hogyan babrálunk a kutyakakival, mit is művelünk intellektuális homokozónkban.

Vegyük észre, hogy ott van a HALÁL, mindannyiunk halála. Miért nem ezt kérjük számon Istenen? Ez nagyon jogos kérdés lenne! Azt hogy mi értelme az élőlények fejlődésének és kiteljesedésének, ha utána elkerülhetetlenül ott a leépülés, hervadás, beszűkülés, pusztulás? Mi értelme, hogy – ha csak egyes szerencsés esetekben is, de – sok évtized alatt begyűjtött tudást, megszenvedett bölcsességet összeszedvén az emberek egy elkerülhetetlen napon a sírba viszik azt, és fuccs, nem marad mindebből semmi? Ezt kell megkérdeznünk, ha Istent perbe akarjuk fogni, akkor is, ha a válasz elmaradtán a létét akarjuk kétségbe vonni, de akkor is ha hittel közelítünk felé. Mindenesetre ne komolytalankodjunk már olyan kérdésfelvetésekkel, hogy miért nem hangolta a rendszert egy kicsit kevésbé elviselhetetlenné! Ez arra utal, hogy halvány fogalmunk sincs, még körülbelül sem, még megközelítőleg és kiindulólag sem, kivel állunk szemben. Nem tudtunk nem visszajutni blogunk alapvetéséhez, a rossz, eltorzított, általunk meghamisítani engedett, agyonmanipulált, szánalmasan földhözragadt–önmagunkból kivetített, mindenünnen-sulykolt istenképhez, amely a Jézus által tudtunkra adott Evangélium Istenképének teljes ellenpontja, karikatúrája.

Szeretném újra definiálni a rossz fogalmát, nem vitatván, hogy az ártatlanok és főleg gyermekek szenvedése nyilvánvalóan az. Az alap-rossz, szenvedéseink oka, amire az összes változatát vissza lehet vezetni, az az, hogy egy (bár elképesztően hatalmas és gazdag, de mégis térben és időben) véges világban élünk, véges képességekkel, adottságokkal és kompetenciákkal, ám mindeközben vágyaink a végtelenre vannak kalibrálva. Ez szenvedéseink alapvető oka, s ugyanakkor ez az egyetlen reményünk. Szeretnénk mindent és tökéletesen és örökké, és erre állandóan belegubancolódunk az  egyetemes realitások titokzatos szövedékébe: elsőnek is, hogy nem lehet örökké, mert meghalunk. A halál egy a születésünk pillanatában elindult leépülés záró momentuma, ez élethosszi folyamat pedig a lehetőségek szűkülésével, és elkerülhetetlen szenvedéssel jár. És nem lehet mindent sem, mert a jóllakást követően a következő, még finomabb étel már szenvedést okozna, és sem az időnk, sem a mentális és egyéb kapacitásunk nem teszi lehetővé, hogy minden olyan ismeret és tudás birtokába kerüljünk, amit szeretnénk. És nem lehet tökéletesen sem, mert bárhogyan tettük, mondtuk, alkottuk, utána rögtön érezzük, lehetett volna tökéletesebben. Ehhez képest már nem is olyan abszolút rossz az a fura csavar és igazságtalanság, hogy ebből a végesből ráadásul nem is egyenlőképpen jut mindenkinek. Jóból és szenvedésből és életből és az ezekhez társítható időből egy megfejthetetlen mintázat szerint, „random” több, vagy kevesebb jut kinek-kinek.

Egy kisgyermek szenvedésének oka néha visszafejthető. Igen, néha (gyakran?) valóban például valakiknek (a szüleinek, nagyszüleinek, vagy déd- ük- stb. őseinek) a szabad akaratából elkövetett (vagy épp el nem követett) cselekedetére vezethető vissza, sok esetben azonban nem tudunk tapintani, vagy feltételezni ilyet, hanem a tökéletlenségünk, végességünk és múlandóságunk egyetemes realitása rajzolta ki ezt a megfejthetetlen és megoldhatatlan, szörnyű képet.

Ebből vonjuk le azt a következtetést, hogy Isten gonosz, vagy tehetetlen, rosszul rakta le a valószínűség számítás axiómáit, vagy elbaltázta a sors-függvény számításokat? Ha mindenki 68 éves koráig élne (a világ átlagéletkora 2010 táján), és mindenkinek 10 millió forint lenne a vagyona (kb. ezt lehet kimatekolni világ-átlagnak), akkor minden rendben lenne? Valamivel tényleg jobb lenne, és nekünk embereknek valóban az lenne a dolgunk, hogy közös erővel ezt próbáljuk közelíteni. De ezt akarnánk számon kérni a végtelen Istentől? Isten terve nem az, hogy valamivel többet adjon, hanem az, hogy a mindent adja, vagyis Önmagát. A véges dolgainkkal, javainkkal és erőforrásainkkal igazságosan gazdálkodni a mi feladatunk lenne voltaképpen, nemde? A Mindenhatóhoz azzal fordulni, hogy ha már mindenképp bukta a dolog, legalább egy kicsit jobban jöjjünk ki belőle? Nem érezzük, hogy ez nagyon snassz? Ez valahogy nagyon nincsen összecsengésben annak a világnak a harmóniáival, amiből előzőleg kivettük az embert és az ő különféle nyűgjeit. Ebből pedig én inkább arra következtetnék, hogy a gond valahogy mégiscsak az ember körül keresendő.

Rossz kérdéseket teszünk föl? Nem várjuk meg a választ? Nem akarjuk meghallani a választ? Vagy nem akarjuk felfogni, hogy nincs válasz – a megoldhatatlan kérdések értelme nem az hogy megtaláljuk rá a válaszokat, hanem hogy engedjük, hogy együtt Valakivel meghaladhassuk azokat. A megoldhatatlan kérdésekre a hívők számára sincsenek válaszok (a jó szülő nem kivételez egyik gyermekével sem :) ). Ők valami tikok folytán (lehet, hogy épp csak ennyiben áll a szabad akarat?) valamiképpen elhiszik, el tudják képzelni, lelkük legmélyén megengedik, (nem hogy Isten létezik, hanem) hogy e világ végessége, törékenysége, romlékonysága, múlandósága valami számunkra jelenleg felfoghatatlan lehetőséget hordoz magában. Hogy Isten nem félreszámolt és elkalkulált, hanem valami jelenleg elképzelhetetlen jót készít számunkra, hogy mindez a rossz a szoftverben nem „bug, hanem feature”.

Juthatunk más következtetésre is. Az ateisták azt mondják, Isten nem létezik. Persze ők még a jobbik eset. Szemben azzal a többséggel, aki igazán komolyan nem is foglalkozik vele, őket legalább érdekli isten, szenvedélyesen igyekeznek bebizonyítani maguknak és másoknak, hogy nincsen. (Ahogy megjelenik a különbség a pedagógus és a pedofil között a „gyerek-szeretet” mértékében :) ) Nem létezik: ilyet lehet mondani. Ez rendben van. Az viszont problematikus, ha hosszan értekeznek arról, milyen az az Isten, aki nem létezik, és akiről elméleti okoskodások útján nem is szerezhetnek semmiféle tapasztalatot. Isten ugyanis olyan „trükkösen” (Luk. 10.21.) van jelen a világban, hogy az ő ismeretében valamire jutni (abszolút  értelemben teljes megismerésről nyilván szó sem lehet, de a szubjektív ember látómezejét kitöltő isteni teljesség bizonyára létezik) egyenlő esélye van a legegyszerűbb embernek és egy Nobel-díjasnak. Na jó, utóbbi egy kis hátrányban van. Ez megint csak a teremtés és megváltás eleganciája. Isten az embert magához öleli, de miféle tett volna az, ha csak a magasabb intellektus számára volna hozzáférhető?

Isten kinyilatkoztatja magát (ez egyházias szakzsargon, bocs), azaz enged magából ismerethez jutni olyan mértékben, amilyen mértékben az adott ember ezt képes elbírni, amennyire vágyik erre, amennyire hajlandó ezt megengedni. Nem Isten titkolózó, zsarnoki kénye, szeszélye és féltékenysége miatt, hanem mert ez a kapcsolat alapvető működése. Nem csak az Istenkapcsolaté, hanem minden emberi kapcsolaté is, hisz ezek mind azért vannak, hogy megtanuljunk bevonódni az előbbibe. Az Isten megismerés nyelve és fogalom készlete is (emberi kapcsolatainkhoz hasonlóan) kb. az alábbiakból áll főként: bizalom, türelem, kíváncsiság, „minőségi idő”, figyelem, vágy, jelenlét, öröm, spontaneitás, humor, (a másik személlyel kapcsolatos) aggodalom, rendelkezésre állás és más hasonlóak, és amennyit „beleteszünk” ezekből az Istennel való viszonyba, annyi és annyira fog feltárulni abból, hogy Isten ugyanezeket mennyivel totálisabban éli irányunkban.

Persze az hogy Isten kizárólag az intellektus felől közelítve hozzáférhetetlen, még nem jelenti azt, hogy vele kapcsolatba lépve érvényüket veszítenék a tudományok, vagy a logika. Erre szokás azt mondani, hogy: sőt. Új dimenziók tárulnak fel, szédítő mélységek, pazar összefüggések, nemcsak hogy nem akarunk megszabadulni a logikától, és a kritikus gondolkodástól, hanem éppen az Istennel való úton érezzük mindinkább szükségét, hogy ezeket mindig a kezünk ügyében tartsuk, és minél határozottabban alkalmazzuk. Csakhogy amíg korábban a „magunk védelmében” használtuk a kritikus gondolkodást, addig onnantól az igazság védelmében – akár önmagunkkal szemben. Nem mert megbolondultunk, hanem mert már birtokában vagyunk annak a tapasztalatnak, hogy Istenben sokkal inkább megbízhatunk, mint magunkban. Ez nem hagymázas, logika-nélkülöző érzelgés és idealizmus, amivel a kedves ateisták szeretik riogatni önmagukat és másokat, hanem kőkemény realitás és empirikus tapasztalat: Hányszor fordult elő, hogy én, nagyokos átvertem magamat? Nagyon sokszor. Hány olyan eset volt, hogy amikor valóban Istentől tettem függővé magamat, és Ő cserbenhagyott? Az eredmény: 0. Az Istennel való kapcsolathoz az intelligencia egy (talán legalapvetőbbnek mondható) formája – úgy tűnik – elengedhetetlen. Legpontosabban talán úgy nevezhetnénk: alázat. A dolgokhoz való közeledés olyan formája, ahol  másodlagos, hogy számomra milyen következményekkel bírnak, hogy erősítik, vagy gyengítik pillanatnyi pozíciómat, igazolnak, vagy meghazudtolnak, ahol nem cél, hogy számomra hasznosak legyenek, hogy megvédjenek, és biztonságot teremtsenek, egyedül csak az, hogy igazak és fontosak-e.