Marx tanainak többségét a történelem szele már elfútta, de érdekes módon a címben szereplő vélekedés itt maradt és terjed a szürkeállományok jelentős részében. Álljon ezzel szemben egy másik állítás. A hit azok számára hozzáférhető, akik nem engedték meg, hogy a teljességre irányuló vágyaikat színes üveggolyókkal elégítsék ki, akik akarnak és mernek szabadok lenni, akik el merik engedni azokat a mankókat, melyekre azok vannak rászorulva, akik nem lépnek be a Kapcsolatba. Azoknak, akik kilépnek a biztonsági komfort-zónájukból, és vállalják a munkát, a gondolkodást, az alakulást, a személyességet és spontaneitást a biztonsági körökkel és rutinnal szemben. A hitben való élet a legintellektuálisabb életmód a szó valódi értelmében. Az intellektus terén is a végtelen Istennel lépünk kapcsolatba és nagyon kell igyekeznünk, ha tartani akarjuk a lépést. Ez persze megint félig vicc, nem valószínű, hogy volna erre esélyünk, de akinek e területen vannak kérdései, annyi választ kap, amennyit csak elbír. Persze az intellektust csak Marx kedvéért hoztam szóba. A lényeg a kapcsolaton van és a munkán, mindenféle értelemben, a hajlandóságon. Aki belép a kapcsolatba – az atomfizikustól az értelmi sérültig – érzékeli, hogy dolga van, alakulnia kell. Nem kényszer okán, hanem mert ez a kapcsolat alapvető tulajdonsága. Aki szerelmes lesz, úgy alakítja önmagát, hogy minél inkább részese lehessen a kapcsolatnak. Minden kapcsolat „munkás” feladat, így az Istennel való is az. Kaland, egyensúlyozás a mélység fölött, és csak a benne megnyilvánuló és megvalósuló bizalom által tudhatjuk, hogy a semmibe vesző kötél másik végét valaki biztosan tartja. Ha igazi író lennék, akkor ezt most biztosan kihúznám, mert stilisztikailag durván sok, de szerencsére nem vagyok az. Aki híjával van ennek a bizalomnak, és ezeket nem tudja, nem meri, nem akarja vállalni, annak különféle védelmi rendszereket kell összeeszkábálnia, és/vagy ópiumhoz kell folyamodnia.

Egy fantasztikusan gazdag és összetett világba pottyantunk a születésünk során. Annyira hatalmas, és bonyolult, hogy ha az ember magában körbenéz, elfogja a rettegés, mert nem érti, és joggal fél, hogy elveszik benne. Ezért – főleg, ha a görög-római kultúra leszármazottja az illető, mint mi itt Európában – összefüggéseket keres és rögzít, szabályszerűségeket és törvényszerűségeket jegyzetel le, hogy megértse, és eligazodhasson benne. Csakhogy mindjárt e tudományos munkája elején azt kell látnia, hogy legjobb igyekezete ellenére a törvényei lépten-nyomon ellentmondanak egymásnak. Ha vizsgálódásának optikáját egy kellően kicsi területre irányítja, még úgy-ahogy elboldogul a törvényeivel, de mihelyst arrébb fordítja ezt az optikát, vagy teker egy kicsit a zoom-on, már minden összekuszálódik. Ráadásul, legnagyobb rettenetére a probléma nem csak tudományos vizsgálódásait keseríti meg, de mellészegődik a mindennapi élet minden pillanatában. Minden kisebb-nagyobb döntési helyzetben azzal szembesül, hogy ha innen nézi ez a megoldás, de ha onnan, akkor az, eminnen meg emez, és ember nincs a talpán, aki meg tudná mondani, hogy honnan kell igazából nézni. Persze csinálunk időről-időre változtatott szabályokat, hogy honnan kell. De mindenki érzi, hogy ezek sem stimmelnek, vagyis valamikor mintha megfelelnének valamennyire, máskor meg inkább mintha nem, és megint csak nem tudunk szabályt alkotni annak rögzítésére, hogy mikor és meddig igen és honnantól és miért nem. Itt állunk egy rakás megoldhatatlan problémával körülvéve. Mintha a törvényeket és szabályokat megalapozó fogalomkészletünk, vagy a rögzítésére szolgáló könyveink egy vagy több dimenzióval kevesebbel lennének képesek dolgozni, mint, ami a világ valódi modelljének leírásához valójában szükségeltetik. Így azután annyi esélyünk van igazán átlátni a világot, amiben élünk, mint a diafilmen falra vetített, két dimenziós Winnetou-nak megérteni a Rubik kocka kirakását.

No, de akkor mitévők legyünk? Két választás van igazából. Igent mondani Isten meghívására és belépni a kapcsolatba, vagy nem. Az első esetben sem fogunk mindent érteni továbbra sem, de már nem ejt kétségbe, nem kapunk plusz hatalmat, de nem leszünk egyedül. A kölcsönös bizalom erőterében az ellentmondások nem megoldódnak, hanem egy „új logika” szerint meghaladódnak. A kapcsolat erejét és értékét adja, hogy a lehetetlen ellenére, az együtt vajúdás és szenvedés tüzében alakul. Krisztus együtt szenved velünk a testi és lelki nyomorúságainkban és kilátástalanságainkan, mi pedig megtapasztalhatjuk azt a szeretet, ami őt a keresztre vitte. Minél inkább a második pirula után nyúlunk (mert természetesen a két választás sohasem 100%-ban választható, vagy valósul meg, csak mintegy törekvéseink alap irányultságaként), annál inkább arra kényszerülünk, hogy feladjunk a valódi szabadságunkból, és különféle technikák révén próbáljuk érthetővé, biztonságossá és élhetővé tenni a világképünket. Isten nélkül, magunkra maradva a magánéletben és a társas kommunikációban játszmák tucatjait kezdjük játszani, hogy valamiképp biztosítsuk, hogy a mi igazunk legyen a meghatározó. Az alap igazságkészletünk kezelhetőségét pedig úgy igyekszünk fenntartani, hogy kiválasztott/örökölt közösségeknek, társadalmi csoportoknak, kluboknak, márka fun-oknak, politikai nézetrendszereknek a tagjai közé állunk, mert a nyáj önmagában biztonságérzetet ad, és az ezekben nyilvántartottan megbízhatónak minősített forrásból származó információkat és vélekedéseket fogadjuk el alapvetőként – különösebben alapos után gondolás nélkül. Ezért lehet, hogy a miénktől eltérő felfogásokat egzisztenciális fenyegetésként éljük meg, és a jogos önvédelem agressziójával támadunk a képviselőikre, persze csak azután, hogy ők visszaütöttek. De az a minimum, hogy tökéletesen hülyének nézzük egymást, mint pl. a világ minden országában a kormány szimpatizánsok és kormány gyűlölők.

Aki a kapcsolatot választotta, nincs ilyesmikre rászorulva, és más dolgokra van gondja. Az Isten elől bujkáló magányos dzsungelharcos számára egzisztenciális kérdés, hogy neki legyen igaza, a házastársával, a házastársa szeretőjével, az anyósával, a gyerekével, a kollégájával, a főnökével, a bal oldali sávból besorolni szándékozóval, vagy a „sors”-al szemben. Aki beengedte Istent belső kertjébe, és elkezdett vele közösen metszeni, gyomlálni, annak a számára egyre inkább lényegtelenné, sőt egy napon értelmezhetetlenné válik az a kérdés, kinek van igaza.

Ópium. Mivel a problémák összhangba hozhatatlanságának tudata elviselhetetlen, ezért kénytelenek vagyunk a vegyi, mentális, vagy hormonális tudatmódosítókhoz folyamodni. Drog, partidrog, parti. Egy arc, mely beszippant, mert a végtelen teljességből tükröz vissza valamit, majd egy következő, mely kicsit még jobban idézi a teljességet, és így tovább. Aztán már arc sem kell, csak a hozzá csatlakozott részek birtoklása. Aki a Kapcsolatban áll, szintén elámul a másik arcban visszatükröződő teljességet tapasztalva, belép a bizalom erőterébe és átadja magát a bizalomnak, hogy ami itt ígéretként visszatükröződik, az valójában, és a maga teljességében is létezik, és elérhető lesz a számára, mert Isten nem féltékeny a gazdaságára. A bizalom miatt nincs rászorulva, nem akarja a teljesség visszfényét mindenáron birtokolni, gombostűvel habszivacsba tűzni, hanem rácsodálkozik, megérinti és engedi elröppenni.

Az elején az erős felütés és a mondandó kiemelése végett szándékosan kissé túl sarkosan fogalmaztam, akár lehetne úgy is érteni, miszerint a hit a rettenthetetlen, elszánt és rátermett emberek által elérhető kiválóság állapota. Ha valaki így értette, akkor most kérem, hogy ne így értse. A hit valójában titok. Isten hív meg rá és tesz alkalmassá rá bárkit. Ha valaki nem hisz, eszemben sincsen azt a következtetést levonni, hogy nem bátor, rátermett, vagy bármiben kevesebb volna, mint aki hisz. Legfőképpen azért, mert mint az előbb írtam, a hit titok, az ítélet pedig Istené. Legtöbb esetben fogalmam sem lehet, hogy kiben mi zajlik, miért mondja, hogy nem hisz, vagy ha azt mondja, hogy hisz, az valójában mennyire nevezhető annak. Annyi mindenesetre bizonyos, hogy nem ópium, hogy lehet, szabad és érdemes vágyakozni rá, és ha igyekezni akarunk alkalmassá tenni magunkat rá, akkor ebben az irányban kell keresgélni: drog absztinencia, szabadságvágy, ismeretvágy, viszlát komfortzóna, agyő biztonsági megoldások …