Isten a Biblia szerint féltékeny Isten. Minden embertől kizárólagos szeretetet vár. Liberális zenékhez szoktatott fülünknek ez elsőre elég kemény. Ha e gondolat csikorog, akkor az ismét csak az Istenkép problémája, amennyiben valami egész másból indulunk ki az Isten-ember kapcsolat alapvetésekor. A (jogos) elutasítás tárgya a szigorú, és sokat követelő távoli isten. A Kádár titkárság, Strasbourg-i bíróság isten, aki ilyen esetleges és bizonytalan igazságtételért ilyen felháborítóan aránytalan árat akar követelni. Szerencsére valójában szó sincs róla, hogy Isten bármit is követelne. A hoci-nesze, a business a mi gondolkodásunk alapsémája, Isten nem elvár és cserébe talán valamit ad, hanem valakit, önmagát adja, a kizárólagosság pedig a kapcsolat alapvető természete. Tételezzük, hogy volt, van, lenne egy gyönyörű, türelmes, kedves, megértő nő, aki ajándékul akarja adni önmagát, kizárólag téged akar boldoggá tenni, elfogadva ahogy vagy, miközben természetszerűleg más férfiakra rá sem néz. (A hölgyek invertálják a képet daliás és figyelmes hercegre, fehér lovon, minden jeles napon virágcsokorral a kezében.) A kizárólagosság a mi oldalunkon (is) nem más, mint egyszerű alapfeltétele annak, hogy a szerelem kibomoljon, hogy annak mi is részesei lehessünk. Enélkül értelmezhetetlen az ajándék. Ha más nőkhöz kalandozom testben, lélekben vagy képzeletben (mindegy), a csoda elmarad, a titkok nem tárul fel, a világ-mély harmóniák a masnival átkötött meglepetés dobozban maradnak örökre. A megcsikordult agy azt mondja erre, elment az eszem, Istent – profánul és pofátlanul - egy nőhöz hasonlítom, és azt állítom, hogy kizárólagosan szeret, mikor ott van még rengeteg milliárd másik ember, akit szintén szeretnie kell. Minden emberi kapcsolat, valamennyi viszony, minden, amiért érdemes élni, az ember-Isten kapcsoltból örökli működésmódját, annyi élet, bensőségesség, valódiság és megismételhetetlenség van benne, amennyire hasonlít arra a kapcsolatra, amit Isten elgondolt, és amibe önmagával kapcsolatban meghívott. Másképpen: azért van életünkben a gyermekség, anyaság, azért vannak testvéreink, barátaink és azért gázol el időnként a szerelem, hogy megsejtsünk színeket, illatokat és harmóniákat az Istennel való kapcsolatból. Nincs kivétel. A szerelem is, sőt főleg a szerelem, és pl. az anya-gyermek odaadás is. És nem is csak úgy és abban az irányban, hogy én Isten gyermeke vagyok, hanem akként is, mikor az életemben azt formálom, hogy én (akár a férfi) vagyok az anya és Isten a gyerek. Amennyiben ez is cefetül csikorog, és elsőre elszálltnak és meredeknek hangzik, az is csak azért lehet, mert nagyon mást gondolunk Istenről, mivel mást sulykolnak, csepegtetnek és hazudnak róla mások nekünk. Aki a Róla szóló információkat Tőle magától szerzi, annak mindez természetes. Assisi szent Ferenc írt erről 800 évvel ezelőtt döbbenetes erővel:

Mindazok, akik szeretik az Urat teljes szívből, teljes lélekkel és elmével és minden erővel és úgy szeretik felebarátjukat mint önmagukat; és gyűlölik testüket bűneikkel és vétkeikkel együtt; és magukhoz veszik a mi Urunk Jézus Krisztus testét és vérét; és a bűnbánat méltó gyümölcseit hozzák: Ó milyen boldogok és áldottak azok a férfiak és nők, amíg így cselekszenek és ezekben kitartanak, mert megnyugszik rajtuk az Úr lelke, s lakóhelyet és szállást készít náluk magának. És fiai lesznek a mennyei Atyának, akinek cselekedeteit megteszik, jegyesei, testvérei és anyja a mi Urunk Jézus Krisztusnak. Jegyesei akkor leszünk, amikor a Szentlélek által a mi Urunk Jézus Krisztussal egyesül a hívő lélek; testvérei akkor, amikor az Atyának akaratát teljesítjük, ki a mennyekben van, s anyja akkor, amikor az isteni szeretet s tiszta és őszinte lelkiismeret által szívünkben és testünkben hordozzuk őt és szent cselekvéssel, melynek példaként kell mások előtt világoskodnia, világra szüljük őt. Ó, mily dicsőséges, szent és felemelő dolog magunkénak vallani az Atyát az égben! Ó mily szent, vigasztaló és gyönyörűséges a tudat, hogy jegyesünk van! Ó mily szent, kedves, jóleső, alázatos, békét árasztó, édes és szeretetre indító és mindenekfölött kívánatos gondolat, hogy olyan testvérünk és fiunk van, mint a mi Urunk Jézus Krisztus, …

Megrendítő szavak. Nem elméleti okoskodás, hanem a szív túlcsordulása. Még ha igaz is természetesen, hogy Isten mindenkit szeret, senkit sem szeret ugyanúgy és ugyanannyira, hanem épp úgy és annyira, hogy az nekünk, kinek-kinek a legtöbb és legszemélyesebb legyen, egészen a felfogó és befogadó képességünk határáig. Emberi fejjel gondolkodunk, méricskélünk, megéri-e a teljes önátadás, mire elég Isten szeretetének és figyelmének százmilliárdod része? Mert megint a minket körülvevő térben a magunk képére formált isten tulajdonságaival matekolunk, ahelyett hogy engednénk magunkat megszólalni, hogy kérdeznénk. Jézus megtestesülése, halála és feltámadása megnyitotta számunkra a belépés lehetőségét Isten szeretetének kvantumvilágába. Ha elhisszük, hogy egyetlen elekton részecske végtelen számú helyen tartózkodik egyszerre, és csak akkor bújik elő a végtelen lehetőségből egyetlen konkrétumként, hogy rápillantunk, miért nem hisszük el, hogy Isten képes egyetleneként szeretni százmilliárd embert, vagy akár többet is, ha Őrá pillantanak? Ő a kizárólagosságot és a korlátlanságot kínálja és erre hív meg. A látszólagos ellentmondás feloldódik, lényegtelenné válik, minden esetben, ha engedünk a meghívásnak, belépünk a kapcsolatba, és már csak az Ő ragyogását kívánjuk, és egyre jobban és kizárólag Őt szeretve válunk alkalmassá és képessé az anyai, apai, gyermeki, baráti, testvéri szeretetre és a szerelemre.